Kedves Olvasónk!
Egy új bejegyzés sorozatot szeretnénk elindítani, amely révén lehetőséget kapnak a bemutatkozásra azon diákjaink, akik a kollégiumunkban megszerzett élményeiket örömmel osztják meg az utókorral. A Kollégiumunk Arcai írásokat intézményünkben egykor, illetve jelenleg is tanuló diákjaink írásaiból válogatunk, havonta egy-egy történetet megjelentetve.
Kérem fogadják szeretettel ezeket az írásokat!
A kollégium nevelőtestülete
Csonka Erika
Először is szeretném megköszönni a felkérést Nádházi Károlyné Marikának. Nagyon megtisztelő számomra, tiszta és őszinte örömmel kezdek neki ennek a bemutatkozó levélnek. Nemcsak azért, mert Marikával jó kapcsolatban maradtunk ennyi év után is, hiszen 1991-1995 között voltam kollégista a Karacs Ferenc Kollégiumban, hanem azért is, mert az ember életének a legmeghatározóbb 4 éve a középiskolai évek.
Egy 3 gyermekes roma család legfiatalabb gyermeke vagyok. A szüleim nem akartak szakközépiskolába íratni, hogy dolgozhassak, mielőbb szakmunkásképzőbe akartak küldeni. De ezt én másképp gondoltam.
Egészen véletlenül kerültem Püspökladányba. Korábban nem is hallottam a településről. Egy volt általános iskolai osztálytársam jelentkezett ide, én Szolnokra szerettem volna menni. Az osztályfőnököm, (későbbi főnököm) végül ide adta be az én jelentkezésemet is, így kerültem Püspökladányba.
Kezdetben varrodákban dolgoztam, aztán voltam szállodai recepcióstól kezdve, napközis gyermekfelügyelőn át, elég sok minden. 4,5 évig dolgoztam asszisztensként Budapesten a Nemzetgazdasági Minisztériumban. Jelenleg tanítok egy hátrányos helyzetű településen nagyrészt hátrányos helyzetű gyerekeket.
A ruhaipari tanulmányaimon kívül szoftverüzemeltetést is tanultam, tanító szakon szereztem diplomát, közigazgatási szakvizsgát is tettem, és elkezdtem az informatika tanári szakot is, de kiderült, hogy az nem az én utam.
Az ember a középiskolai évei kezdetén elkezdi keresni önmagát, hogy miben jó, mit szeretne élete végéig csinálni és, hogy kiderüljön, mi teszi boldoggá. Ehhez számos út vezet, mikor a főiskolára jártam mellette 3 műszakban dolgoztam egy gyárban, mikor Pesten dolgoztam napi szinten tettem meg a Kisköre-Budapest utat. Akarat és kitartás kell az élethez.
A kollégiumi évek sokat tettek ahhoz, aki ma vagyok. Hogy elhiggyem azt, hogy el lehet indulni egy úton, kellett az a 4 év. Volt benne sok huncutság, móka és kacagás. Volt benne sok tanulás egymástól, egymásról, magunkról. Kezdetben 16-an voltunk egy hálóban és külön volt a tanulószoba. Megtanultunk egymáshoz alkalmazkodni, hiszen együtt kellett élni. Nem volt mindig zökkenőmentes persze, de utólag minden megszépül. Egyszer Pénzes Lajos tanár úr írt nekünk egy színdarabot, eljátszottuk a Hupikék törpikéket az ebédlőben, nagy sikere volt, minden hónapban volt mozi is, akkor a kis kolisok is átjöttek. Ott voltak fiúk is, a nagyban csak lányok voltunk. Egy francia órán is részt vettem, mikor még komolyan gondoltam, hogy megtanulok franciául. Délutánonként eljártunk kosárlabdázni az iskolába. A szilencium 4-kor kezdődött, és csak az utolsó évben lehetett vacsoraidőben is kimenni a városba. Na, és voltak a gimis bulik. Remélem, még mindig vannak ilyen programok. Ott lehetett ismerkedni, táncolni 6-tól 10-ig szigorúan. Az utolsó szám mindig a KFT Afrikája volt, akkor tudtuk, hogy menni kell vissza a kollégiumba.
Végezetül berakok ide egy képet a kollégista időkből, a tablóképemet és egy nemrég készült nyaralós képet, hogy lássátok honnan hová jutottam el. Jelenleg 46 évesen vannak még terveim az életben, és ezt kívánom nektek is, hogy mindig legyen egy tervetek a jövőre nézve, amit megvalósíthattok!
